A meghívást elfogadni és felelni rá, csak az első lépés. A hívatást táplálni és mélyíteni kell lelkünkben és életünkben. Ennek a hosszú és megpróbáltatásoktól sem mentes, ám boldog építkezésnek megkoronázása egyetlen, semmivel vissza nem adható, kegyelemmel teli pillanat: a püspök a szentelendő fejére helyezi kezét és elmondja felette a szentelési imát.

Augusztus 6-án, Úrszínváltozás ünnepén ezt a pillanatot élhette meg Dobos András, aki közel két éven keresztül látta el diakónusi szolgálatát püspöki titkárként. Most azonban a Szentlélek kegyelméből nagyobb feladat vár rá: a papszentelésben kapott méltóság – mint ahogy azt Kocsis Fülöp megyéspüspök a szentelési liturgián mondott beszédében is kiemelte – nagyobb méltóság, mint az angyaloké, hiszen az ő kezébe adja Isten az áldozat-bemutatás hatalmát. Úrszínváltozás ünnepe és a papszentelés közötti kapcsolatra utalva pedig a főpásztor elmondta: „Jézus Krisztus személyét veszi magára az áldozópap, amikor áldozópappá szentelik. András testvérünknek Istennel való találkozása ma »léttani« változást eredményez, és valóban magára ölti Krisztust, az Ő hatalmát. Ettől kezdve egész lénye sugározni fogja azt a dicsőséget, amelyet az Isten kedvelt Fia, Jézus Krisztus megmutatott a Tábor-hegyen.”

Dobos Andrással áldozópappá szentelése előtt beszélgettünk hivatásáról, diakónusi szolgálatáról és a papságra való készületéről.

Zadubenszki Norbert